A baranta
Búvár Kund (baranta együttes)
A baranta a történelmi magyar harci testkultúrából származó mozgások összegyűjtéséből létrehozott modern harcművészeti stílus, mely végleges formáját – a folyamatban lévő kutatások miatt – még nem nyerte el. A Baranta szó egyben egy ősi, megalitikus hegység neve Szardínia területén.
A Baranta csupán elnevezése a 2001. óta önálló hagyományos harcművészeti ágként bejegyzett és számon tartott hagyományos magyar harcművészetnek.
Maga a szó – napjainkig Zala és Somogy megye egyes területein maradt fenn – eredeti jelentésében harcra, hadjáratra való felkészülést jelentett. Közép-ázsiai népeknél is ismeretes, ott zsákmányszerző hadjáratot jelent.
Mai értelmében a Baranta a IX. század és a XX. század között élt magyarság harci kiképzési formáira épülő fegyveres- és pusztakezes harcművészeti irányzat. Jelentős szerep jut emellett a Kárpát-medencei mozgásanyag mellett a feltételezett vándorlási területeken alkalmazott harci eljárások és a honfoglaló magyarságéhoz a hasonló életmódú közösségeket felépített népek (szkíták, hunok, avarok, türkök, onugorok, kazakok) harci és kiképzési kultúrájának is.
A Baranta nem egy, vagy több „mester” alkotása, hanem a magyar nép, mint kultúrkör összegzett tudásanyagának (életmód, közösségépítés, taktikai modell, technikai alapbázis, személyiségfejlesztési elv, filozófia) tükröződése a sajátos harci- és testkultúránkban.
Egy barantázó magyarul él, gondolkodik, harcol, táncol, énekel. A legfontosabb feladata, hogy a lehető legalaposabban megismerje és magáévá tegye azt a kultúrát, amely az általa megtanult harci értékeket kifejlesztette. Egy barantázó nem valami ellen, hanem valamiért harcol, de magával a harccal, harcművészetekkel csak az foglalkozik eredményesen, aki életmódszerűen éli meg annak minden tartalmát. A Baranta lényege: életmódszerűen magyarul élni.
Története
A Barantában három kiemelkedő időszakot különböztetünk meg: 1. A vándorló állam időszaka, 2. Az Árpádok időszaka, 3. A végváriak időszaka.
A XVI. század elejétől megindul a magyar kultúra kettéválása. Ettől az időszaktól fogva a népi kultúra őrzi inkább tovább a magyar sajátosságokat. A nemesi kultúra (a harci kultúrát, mozgásos kultúrát is beleértve) egyre inkább nyugati jelleget ölt. Ezen társadalmi változásokkal párhuzamosan – a széles társadalmi körű katonáskodást, hadviselést felváltó hivatásszerű katonáskodás előretörésével – egyre inkább a társadalom perifériájára sodródik a hagyományos harci jellegű tudásanyag.
A XX. században azonban a magyar harcművészet újjáélesztésére több kísérlet is történt. A két világháború alatt magyar katonatisztek állították össze az első komoly anyagot, amellyel a legénység harci képzettségét és nemzeti hagyományokhoz való ragaszkodását akarták előmozdítani. A kutatások eredményeinek néhány eleme a korabeli harci szabályzatokban is megjelent. Az 1960-as években szintén több próbálkozás történt az egységes mozgásanyag és harci szemlélet kialakítására, de a távol-keleti irányzatok előretörésével és népszerűségével ez a törekvés nem tudta felvenni a harcot.
A 80-as években egyes műhelyekben komoly kutatómunka alakult ki a szerves magyar kultúra kutatását illetően. Ennek hatására kezdte el 1991-ben az első anyagokat összegyűjteni Vukics Ferenc, akit gyermekkori élményei motiváltak /kisgyermekként Somogyi József /Pat-Fazekasdencs/ csordástól botforgató, botvívó gyakorlatokat és néhány pásztor pusztakezes eljárást sajátított el/.
1993-1997 között az akkori Kossuth Lajos Katonai Főiskolán lefektették a harcművészeti stílus gyalogos alkalmazásainak alapjait. Kelemen Zsolt hasonló módon kezdte meg a lovas harci alkalmazások, a lovasharc elméleti és gyakorlati kérdéseinek kutatását. A két kutatási oldal Szentendrén találkozott és kezdte meg közös működését.
2001. óta a Magyarországi Harciművészetek Össz-szövetsége a Barantát felvette és a tradícionális harcművészetek között tartja számon.
Az önálló magyar harcművészeti irányzat a magyar harci testkultúra megmaradt és megőrzött elemeinek rendszerbe foglalását és továbbfejlesztését tűzte ki célul. Az anyag gyűjtése, rendszerezése, a kiképzésbe való beillesztése jelenleg is folyik. Jelenleg többszáz – különböző eszközökre és pusztakezes technikákra vonatkozó – hagyományos technikai megoldás alkotja a Baranta alapvázát. A különböző fogások, eljárások jelentős része más harcművészetekben nem fordul elő, vagy feledésbe merült.
A Barantát ezen elemek léte, sokrétűsége, a történeti magyar gondolkodásmódból származtatott életfilozófiája teszi igazán izgalmas, egyedülálló szellemi, lelki és fizikai alkotássá.
Míg a keleti stílusokban a mesterek generációi századokra visszavezethetők, a baranta esetében mindezt a folyamatosságot a szerves magyar kultúra adja, amelynek társadalmi szerkezete, kulturális hagyatéka egyenes ágú hagyatékot biztosít. A harci professzionalitással rendelkező korai katonai csoportok felkészítési, személyiségformálási rendszereire mintegy 1300 év távlatából vannak információk.
A magyarság esetében megfigyelhető, hogy a mindenkori magyar társadalmi csoportok egyszerre láttak el önvédelmi, gazdasági és szakrális feladatokat. A közösségek tagjainak harci "előkészítése" társadalmi alapfeladatként jelent meg. Az ún. baranta képességeket mintegy 500 éve folyamatosan korlátozták törvényi rendeletekkel és helyi szabályozással. A legtöbb mozgásos elemet ún. harci és eszközös táncok őrizték meg. A néprajzi kutatások kimutatták, hogy ezek mintegy "iskolagyakorlatai" voltak a valódi harci képességeknek.
A mozdulatok elsősorban a harci törvényszerűségeket és nem a zene alapritmusát követik. Mivel a harci tartalommal rendelkező táncok, az ősi küzdelmi vetélkedések, játékok átadása, a fegyveres gyakorlatokra történő felkészítés folyamatosnak tekinthető, így a Baranta nagyon korai tartalmakkal is rendelkezik.
A Baranta alapvetően nem egy "mester" összefoglalt mozdulati és személyiségformálási struktúrája, hanem egy nép szervesen működő kulturális hatásainak a harcban történő megnyilvánulása. Először 1928–41 között kezdték meg a (magyar) harci mozgások gyűjtését, amit az 1990-es évek elején az akkori szentendrei Kossuth Lajos Katonai Főiskolán Vukics Ferenc folytatott tovább, ekkorra tehető e stílus kialakulása is. A baranta elsősorban a katonai osztályoknak (harci rendeknek) a mozgásanyagát, felkészítési struktúráját foglalja össze, ezek száma egy tucatra tehető. A szó jelentése: harcra készül fel, harcol, hadjáraton vesz részt, törvényesen megengedett erőszakot gyakorol.
Bár a kilencvenes években kezdték rendszerbe foglalni, a baranta legkorábbi változatának a 9. század előtti időkben még létező alakulatot tekintik, ez az ún. baranta had. E csoport a magyar törzsek szövetségének egy kivételes képességű, törvényeket és szokásokat védő harci alakulata volt. Rekonstruálni a képességek jelentős részét megőrző, a hagyományokhoz ragaszkodó magyar pásztorkultúra alapján próbálják. A stílus mai formája a két újraalapító személyéhez köthető. Vukics Ferenc a gyalogos, Könczey Bence a lovas képességek rekonstruálását irányítja.
Jelkép
A rakamazi turul
A magyar motívum és formavilág olyan végtelen és kimeríthetetlen kincsestár, mint a magyar kultúra maga. Számtalan szebbnél szebb és komoly üzenettel bíró motívumunk, ábrázolásunk közül a barantának végül a rakamazi női mellkorongon (egyes források, vélemények szerint hajfonatkorong) látható turul ábrázolásra esett a választása.
Hogy egy harcművészet miért egy női ékszert választott? Nos, a teljesség amúgy is két minőség együttes jelenlétét igényli, így ez az apróság cseppet sem zavaró számunkra, sőt!
A motívum üzenete pedig igazán a legközelebb álló a baranta szemléletéhez.
A kép ugyanis egy ún. „felragadási jelenetet” ábrázol. Körkörös befoglaló formája a kerek egészet jeleníti meg, azaz a körben foglalt üzenet a teljességgel egyenértékű.
A középpontban található a turul, amelynek mibenléte nem szorul magyarázatra. Csőréből az az inda (Életfa) nő, amelynek egy másik ábrázolását szinte mindenki ismeri: a Magyar népmesék indát éneklő madarait.
Az Életfa, az Igazság tudásának és kinyilatkozásának ilyen ábrázolása nem egyedülálló, számos motívumunkban feltűnik.
Ezzel tehát azt ábrázolták, hogy a Turul a Tudás birtokosa, vezető az Igazság felé.
Ez a turul két kisebb madarat fog egy-egy lábával. Az ábrázolás mindenképpen szimbolikus, aki kicsit is ismeri a vágómadarak viselkedését, tudja, hogy két lábbal két zsákmányállatot a legjobb sólyom sem tud és szokott lefogni, míg az is biztos, hogy egy madár nem „költözteti” így a fiókáit, mint valami anyamacska a kölykeit.
Ez a turul viszi magával, emeli felfelé ezt a két kisebb madarat, azaz felemeli őket, mint vezetőjük.
A két madár azonban ellentétes módon reagál erre.
Ebben erősen megoszlanak a vélemények, hogy melyik reagál pozitívan és melyik negatívan. Az egyik szemlélet szerint amelyik felemeli a fejét, az már odafordult az Életfa felé, míg a másik leszegve fejét elutasítja azt, míg a másik tábor épp ellenkezőleg véli, a felemelt fejű kismadár készül belecsípni a turulba, míg a másik alázattal meghajtja fejét.
Akárhogyan is, de az az egy biztos, hogy az ábrázolás egyértelműen azt mutatja, hogy a két kismadár teljesen ellentétes előjellel éli meg a felemelését.
A turul azonban mégis mindkettőt magával viszi.
Félreértés ne essék, a Baranta nem a turullal azonosítja magát!
A turul a mi szemléletünk szerint a magyar nép, a magyar néplélek, az a szellemi kincs, amit elődeink ránk hagytak értékrendjükben, tudásukban, táncainkban, zenénkben, képzőművészetünkben, népszokásainkban, hagyományainkban. Az vezet az Életfa felé!
Ez az, ami minket felemel, ami minket, mint egyes embereket és összességünket, mint népet felfelé emel, magasabb és magasabb minőségekbe. Ez az, amit követnünk kell!
És hogy hogyan?
Hát akár ellentétes előjellel is, ahogyan a két kismadár is teszi!
Alapvetően nem szabadna, hogy elutasító legyen valaki a saját kultúránkkal, táncainkkal, népművészetünkkel, zenénkkel, harci kultúránkkal kapcsolatban, de ha mindezen rengeteg választási lehetőség közül az ő lelkét mégsem pendíti meg egyetlen egy dolog sem, akkor sem teheti meg, hogy ezt a szellemi örökséget degradáló jelzőkkel illesse, a néptáncot, a népzenét, a hagyományőrzést valamiféle „cikis” és semmiképpen sem követendő dolognak állítsa be.
Amikor egy elutasító ember ezt fennhangon, ne adj’ Isten nem szalonképes módon minősíti, gondoljon arra, hogy az ő felmenői ezekben a ruhákban jártak, ezekre a zenékre táncoltak, ezeket az eszközöket használták. És ha ő róluk így nyilatkozik, az ugyanolyan, mintha saját apjáról, anyjáról formálna fennhangon ilyen véleményt nagy nyilvánosság előtt.
De aki megtalálja ebben a maga útját, aki meglátja bármelyikben a szépséget, az nem szabad, hogy ettől valamiféle több embernek érezze magát másoknál, ne gondolja azt, hogy ezzel előjogot nyert előrébb sorolnia magát és ő „magyarabb” másoknál, ne adj’ Isten ő a magyar és más meg nem az!
Amint látjuk, mindkét kismadár jól megvan a maga helyén, egymással nem viaskodnak, hanem a maguk útján, módján, de egyazon turulon, egyazon irányba tartanak.
Több, mint ezer éves üzenet ez, legyen bennünk annyi tisztelet és alázat, hogy ne akarjunk ennél okosabbnak látszani. Őseink elegendő bölcsességet hagytak ránk hosszú történelmünk során, elegendő munka azt elsajátítani, ne akarjunk egymagunk generációk soránál okosabbak lenni!
És hogy ez nem egy elfogadhatatlan, értelmezhetetlen múltba révedés a mai kor embere számára sem, ennek legjobb megfogalmazását hadd idézzünk az általunk mélyen tisztelt Kassai Lajos lovasíjásztól:
„Nekünk nem őseinket kell követni, hanem azt, amit ők is követtek!”
A baranta ma
A mozgásanyag kialakításában fontos szerepet játszanak a régi fegyveres- és eszközös harci táncok, tehát a baranta a harc széleskörű vertikumával foglalkozik. A nagy távolságra ható hagyományos fegyverektől a közvetlen közelharcig. Lovas és gyalogos szakágakra oszlik. Mindkét szakág 10-10 versenyszámban méri össze a képességeit. A legfontosabb fegyvereik: íj, szablya, kard, rövid és hosszúbot, fustély (ez is egy bot), kelevéz, kopja, fokos, pajzs, csatabárd, ostor, csatacsillag, kés. A pusztakéz alkalmazása során megkülönböztetnek kultikus birkózást (övbirkózást), valamint ún. harci birkózást (böllön). A pusztakezes technikák jellemzője, hogy a küzdelmet befejező feszítő, fojtó mozdulatok legtöbbjét már álló helyzetben kialakítják, a földharc során már csak szorosabbra fogják. A lovas szakág a lóval való együttműködés egy olyan fokát követeli meg a lovasoktól, ahol a ló irányítását, harci alkalmazását mindenféle kényszerítő eszközök nélkül (pl. lószerszám) kell végrehajtani.
A baranta fontos sajátossága a speciális nevelési és közösségformálási rendszer, amely a hagyományos magyar életfilozófián és szimbólumrendszeren alapszik. Ma 105 helyszínen közel 3000 fő foglakozik Magyarországon, Romániában, Szlovákiában, Szerbiában barantával. Létszámuk folyamatosan bővül nemcsak az anyaországban, de a történelmi magyarlakta területeken is. Jelentős baranta-központok alakultak a Székelyföldön és a Felvidéken. 2005 óta a Magyarországi Harci-művészetek Össz-szövetségének tagjai.
A Baranta felosztása
A Barantát két hagyományőrző csoportba és két verseny-szakágra oszthatjuk.
Hagyományőrző szakágak
- Thug baranta - gyalogos szakág
- Ráró-baranta - lovas szakág
Verseny-szakágak
- Oslu baranta: a lovas vagy a gyalogos szakágak egy-egy versenyszámának önállóan való megrendezése. Az Oslu versenyeken általában csak olyan versenyzők indulhatnak, akik az összetett versenyeken is indulnak.
- Baranta harci játékok
Fokozatok
A többi harcművészethez hasonlóan a Baranta is fokozatokkal méri egy barantázó tudását, felkészültségét. A hagyományos pusztai tízes mintájára tíz fokozat került kialakításra. Ezek – az ember és a természet örök és elválaszthatatlan kapcsolatát hangsúlyozandó – a X. fokozat kivételével állatokról kapták a neveiket, mely állatok pozitív és negatív tulajdonságaival megpróbálja a rendszer jelképezni az adott szinten álló harcos tudásszintjének előnyeit és árnyoldalait.
| Fokozat száma | Neve | Jelentése | Előnye | Hátránya |
| I. |
Bodur |
apró kis állat |
az önvédelem felvállalása |
nem rendelkezik harci tudással |
| II. |
Borsuk |
a Borz |
a feltétel nélküli harc |
bár valós harci tudást nem jelent, a növekedő fizikai erő vakmerővé, a harcban elvakulttá teszi, határtalan önbizalommal nekimegy bármekkora ellenfélnek és bár ez akár be is válhat, könnyedén rajtaveszthet |
| III. |
Burk |
a Farkas |
a csapatban való harc képessége |
bár nem veszélytelen ellenfél, de tudása, ereje a csapatban rejlik, egyedül gyenge és sebezhető |
| IV. |
Rüs |
a Hiúz |
gyors, fürge, önállóan is képes eredményesen vadászni |
a hiúz szeszélyes, nem kiszámítható természet, ezzel utalva arra, hogy az ilyen fokozatú barantázó tudása még hullámzó, nagy „megvillanásokra” is képes már, de tud alulteljesíteni is |
| V. |
Bars |
a Hópárduc |
gyors, rugalmas, harmonikus mozgású, veszélyes és eredményes vadász |
önnön erejétől eltelve vérszomjassá válhat, hajlamos kedvtelésből ölni – az ilyen barantázónak ügyelnie kell, hogy tudásával és erejével éljen és ne visszaéljen |
| VI. |
Csanád |
a Ló |
a harcos és lova, azaz a harcos és a Természet harmóniája |
a tudásában megszilárduló lelki sík kissé „elmélkedővé” teszi, reakciói így megfontoltabbak, néha épp ezért lassúak |
| VII. |
Arslan |
az Oroszlán |
elöljáró, vezető tudású harcos |
dölyfössé és elkényelmesedővé válhat |
| VIII. |
Kaplony |
a Tigris |
a harc helyének és idejének pontos megválasztása |
a tökéletes képességű vadász/harcos, aki mindig csak akkor és ott rohan rá a zsákmányra, amikor a befektetett energia megtérül – képességei folytán senkire nincs ráutalva, így magánakvalóvá válhat |
| IX. |
Bilok/Belénd |
a Bölény |
a rendíthetetlen őserő, az elmúlt idők élő tanúja, bölcs és nyugodt |
ez a szint már megközelíti a legtökéletesebb harcos szintjét, itt már nem beszélünk negatív tartalmakról |
| X. |
Tepremez |
a „Visszatérő” |
az ősök tudását a legmagasabb szinten birtokló, az ősi gyökerekhez leginkább visszatért harcos |
- |
A Baranta szemléletére jellemző módon mindenki – beleértve az alapítókat is – legalulról kezdte, így a legmagasabb eddig elért szint VII. fokozat, ezt eddig összesen két barantázó érte el.
Eszközök, fegyverek
1. a bot
A bot a legősibb és legegyszerűbb eszközünk, kezelése azonban közel sem olyan egyszerű! Mi több, a rövid, vagy hosszú bottal, vagy a kettő közti hosszúságú fustéllyal, egyes tájegységeken (Felső-Tisza vidéke) két rövid bottal küzdő pásztor ember komoly és veszélyes ellenfél volt katonák, zsandárok számára is.
A bot kapcsán kezdjük meg a botvívás elemeinek elsajátítását, a kard- és szablyavívás alapjait és ide tartozik a bottal való forgatás, tánc, virtuskodás, ami az egy és kétkezes eszköz (fegyver) használathoz nélkülözhetetlen mozgáskoordináció kifejlesztéséhez szükséges.
A rövid bot egy ponton a kardvívás felé, a hosszú bot a lándzsavívás felé ágazik el.
2. az ostor
A magyar embert legszebben jelképező, épp ezért számunkra a legkedvesebb eszközünk. Ahogy egy ostor munkaeszköz, fegyver és szakrális kellék egyben (utóbbin a Karácsonyhoz, a farsangoláshoz tartozó ostorcsergetést értjük, mi több, a szegényebb falvakban, ahol nem futotta harangra, a harangszót is ostorral helyettesítették), úgy egy magyar ember is gazda, katona és közössége valamilyen szintű szellemi személyisége is kellett, hogy legyen egy személyben.
A barantázó célja, hogy ugyanilyen „egész” emberré akarjon válni.
Az ostor csergetésének megtanulása kellő könnyedséget és egyben fegyelmet kíván. A kapkodás, erőlködés, indulatosság, figyelmetlen szétszórtság itt határozottan fájdalmas, sokszor „maradandó” élmény, amiért senki mást nem lehet okolni, csak saját magunkat, hisz egyedül mi fogjuk az ostorunk nyelét.
3. kard, másfél kezes kard
Az egybotos rövidbot-víváson alapuló technikákon keresztül kezdjük el megtanulni az egykezes és a másfélkezes egyenes kard használatát. Iskola gyakorlatok, reflex és támadó/védekező készséget fejlesztő gyakorlatok és imitációs fegyverekkel és védőfelszerelésben végrehajtott szabadvívó küzdelmek segítik ezen fegyverek megismerését.
4. a szablya
A magyar ember legkedvesebb fegyvere. Használatának tanítása a huszár gyalogos és lovas regulán alapul, kiegészítve készségfejlesztő szúrás, vágás és reflexgyakorlatokkal.
Egyaránt használjuk az inkább nyeregbe való honfoglalás kori szablyát és egyéb lovassági szablyákat és a kifejezetten gyalogsági viszonyok közé fejlesztett végvári és újkori gyalogos szablyákat.
5. íj
A baranta a harcszerű, dinamikus íjászatot tanítja. Az alap: a pontos, kidolgozott és harmonikus lövés, de a cél nem az álltóhelyből való nagypontosságú lövés, hanem a mozgásból történő lövéssel a szintén mozgó célpontunk meglövése. A céltáblát idővel felváltja a visszatüzelő társunk, azaz íjászpárbajban imitáljuk a harcoló ellenfél elleni küzdelmet.
A dinamika óhatatlanul rontja a pontosságot, ezt a lehető legnagyobb tűzgyorsasággal próbáljuk ellensúlyozni. Felszerelésünkben is igyekszünk minél többféle vesszővel gyakorolni, ezzel készítve magunkat arra, hogy harcszerű körülmények közt „akár a széklábat, vagy a sodrófát” is ki tudjuk lőni a célpontunkra, ne essünk kétségbe attól, hogy nem a súlyra, hosszra ideális, professzionális vesszőnk áll rendelkezésre éppen.
6. hajítófegyvereink
A kelevéz (rövidnyelű lovassági lándzsa), a csatacsillag (vagy csatakereszt) vetése, minél nagyobb távolságból és erővel.
Ezen eszközök gyakorlása mellett nagy szerepet kapnak azok a népi játékok, amelyek – többek között – a dobókészséget fejlesztik akár bottal, akár libucütővel, vagy akár kővel.
7. pusztakezes technikák
Alapvetően két birkózás formában mérjük meg versenyen és vizsgákon a barantázókat. Az egyik az övbirkózás, amely álló helyzetből indul, tiltja a gége, a lágyék és az arc támadását, az izületellenes feszítéseket, a tiszta fojtást. Ezen korlátok között kell tudni az ellenfelünket a földre vinni úgy, hogy mi eközben állva kell hogy maradjunk, a talpunkon és tenyerünkön kívül semmink nem érhet földet. (Így derül ki, ki a legény a talpán…) Időkorlát, menetek, szünetek nincsenek.
Meglehetősen statikus, rettentő nagy állóképességet igénylő, viszont szinte teljesen sérülésmentes (a statikussága végett) birkózó forma.
A másik a „böllön”, a harci birkózás. Álló helyzetből indulva feladásig tartó küzdelem, amely így lekerülés esetén a földharcot is magába foglalja. Küzdelem közben ütni, rúgni csak testre lehet, a fejet így támadni nem szabad. Ellenben a feszítések, fojtás megengedett. Időkorlát, menet, szünet itt sincsen.
Az edzésen, akár a versenyen és a vizsgákon nincsenek súlycsoportok sem, hiszen a harcmezőn sem súlycsoport szerint csaptak össze az ellenfelek. A nagy tömegű, erősebb harcosokat a kisebbek fürgeséggel és technikai fölénnyel kell, hogy megpróbálják legyőzni.
Böllönt tanítani tanítunk edzésen is, de versenyezni és vizsgázni csak IV. fokozattól fölfelé lehet, azaz megfelelő képzettségi szint után, amikor a harc hevében is tudunk már figyelni magunkra és a társunkra is.
Ezen két fajta birkózás tanulásához, illetve annak tanulása mellett, rengeteg külön gyakorlatot (esés, gurulás, tompítás) és egyéb erőfejlesztő népi birkózó játékot gyakorlunk. Ilyen a botbirkózás, a kobakolás, az ujjathúzás, a csülökre menés, az ölre menés, a levanbirkózás, de sokszor játszunk csapatos birkózó játékokat is.
8. és ami még…
A fentieken kívül számos eszközzel gyakorlunk még, igyekszünk minél több fegyver és fegyverként használható eszköz harci képességeit megismerni, kitapasztalni.
A teljesség igénye nélkül: egykezes és kétkezes csatabárd, lándzsa, pajzsok, cséphadaró, kiegyenesített kasza, favilla, fokos, kés, kötél, pányva, kámfa, bunkós-, kampós, ólmos botok, furkók.
Edzésmódszer
A baranta harcművészet. Nem jelmezes bál, vagy „élő múzeum”.
Ennek megfelelően eszközeink, felszereléseink komoly súllyal, anyagvastagsággal bírnak, használatuk során nem mímeljük az ütéseket, hárításokat.
Mindez azonban kiemelkedő fizikai állapotot igényel és ugyanilyen kiemelkedő szellemi felkészültséget.
Mindennél fontosabb a társunk épsége, hisz ő közülünk való, a saját harcostársunk, így számára sérülés okozása, harcképtelenné tétele nem dicsőség és keménység, hanem káros a csapat számára és egyúttal azt jelzi, hogy nem tudtuk megfelelő kontroll alatt tartani az erőnket.
A megfelelő fizikai erőt – amely alapja a szellemi erőnek is, hiszen egy holtfáradt ember figyelni, koncentrálni sem tud – számtalan statikus erőfeladattal és rengeteg dinamikus, állóképesség-, tüdőkapacitás fejlesztő gyakorlattal érjük el.
Az edzésen a dinamikus és statikus részek hullámozva követik egymást, ahogyan hullámzó ritmusa és ereje van egy moldvai táncnak és ahogyan hullámzóan zajlik le egy küzdelem, vagy csata is. Vannak erőt gyűjtő „pihenő” szakaszok és van, amikor bele kell adni mindent!
Az erőnléti és kardio gyakorlatok mellett nagy hangsúlyt fektetünk edzésen a táncra is. Ennek részben egyszerűen a magyar tánc megtanulása az oka, másrészt javítja a mozgáskoordinációt, harmadrészt a tánc és a harc módja azonos, csak a célja különböző. Mindkettő ütemről, ritmusról, ritmusérzékről, távolságok megtartásáról, egy, vagy több emberrel való összehangolt mozgásról szól.
A barantázótól mindemellett nem azt várjuk el, hogy a mindenkori legjobbhoz zárkózzék fel akár az élete árán is és ha ehhez nincs kellő adottsága, tehetsége, akkor nem közénk való. Mindekitől azt várjuk el, hogy saját magához képest, a saját képességeihez képest érje el a maximumot! Ezt viszont kötelező elérnie, mi több, megkísérelnie túllépni a saját korlátain, az edzésen való lógás, alibizés, a barantáz”gatás” viszont nem fogadható el.
Az erőnlétet és kitartást edzésen kívüli módon fejlesztjük úgy is, hogy kirándulásokat, túrákat, lovaglásokat teszünk a korabeli ruhákban, viseletekben, fegyverben, felszerelésben, ezzel is fejlesztve azt, hogy órákat, kilométereket, akár napokat is ki kell bírni csizmában, vászonban, posztóban, vasban, hogy ne csupán bemutatózni, „villogni” tudjunk a saját felszerelésünkben, amúgy meg kétségbeesünk az erdőn, ha nem a hegymászóboltok több tízezer forintos goretex-vibram-fleece szentháromságát viseljük.
Az efféle „kellemes séták” mellett évente egy-egy kalákában történő kaszálást, kukoricatörést, favágás is be szoktunk vállalni, ahol a kétkezi munka gyötrelmeit is fizikai és lelki épülésünkre próbáljuk felhasználni.
A küzdelmekben – legyen az fegyveres, vagy pusztakezes – a barantázó saját bőrén kell, hogy megtapasztalja a fájdalmat is. Így tanítjuk meg azt számára, hogy ne valami legyőzhetetlen „szuperharcos” képben tetszelegve maga előtt, abban leljen élvezetet, hogy másokat bánt, hanem ahányszor fegyvert, vagy kezet emel valakire, pontosan tisztában legyen azzal, hogy azzal mekkora fájdalmat tud okozni és élő emléke és valós élménye legyen arról, hogy ez neki sem esett jól.
A versenyeken – akár baranta, akár külső csapatok versenye – az ellenfél mindenek felett való tiszteletét várjuk el a barantázóktól és annak a szemléletnek az elsajátítását, hogy az ellenfelem az ELLEN-FELEM, azaz, vesztesként én emelem őt fel, győztesként pedig meg kell köszönnöm neki azt a tudást, amit ő alám rendelt, amin én most fel tudtam emelkedni és amely „tapasztalat” néven az ő áldozatos munkája, az ő verejtéke árán most az én tudásomat gyarapította.
forrás:
http://www.bercsenyi-baranta.hu
